(…a bennünk lévő Istennők, avagy itt a kezem nem lapátnyél…)

A minap olvastam egy lelkipásztor oldalán, hogy az Istenre nem úgy kell támaszkodni, mint egy lapátnyélre. Megmosolyogtatott. Istent ábrázolni fehér szakállú apóka képében valahogy elmegy, persze kizárólag úgy, ahogy a gyermekeknek az elképzelt figurákat a mesékben. De azt a Tartalmat, amihez igazából semmiféle Forma nem dukál elképzelni lapátnyélként felettébb mókás. De meg kell vallani, a gödörnél ácsorgó tétlenség szinonimájának, aki várja a munkaidővégének álcázott megváltót, tökéletesen megfelel. Sőt… És mennyire gyakori jelenség!

Pedig nem véletlen a közhely: “segíts magadon…” (…ugye nem szükségeltetik befejezni?)

Mi heten, most szombaton, pont ezt tettük. Mármint ‘a ‘segíts magadon…’ című isteni megsegítést. Mind a heten, nem is egy, hanem rögvest hét ‘Istennővel’ – a bennünk élő hét istennőért – hétféleképpen dolgoztunk. Játékosan, de nem komolytalanul!
Hívhattuk volna őket akár női princípiumoknak, vagy Jungi- (ősi) archetípusoknak, de a játék az játék.

Még nekünk felnőtteknek is. Önbizalom növelő, önmagunkat megismerő, önérvényesítést erősítő, élethelyzeteinket átlátó, kérdéseinket megválaszoló, bátorító, ötletelő… Kezdet!
Mert ez az egy alkalom leginkább arra való, hogy rájöjjünk egy alkalom nem elég akármilyen isteni (ön)erőkkel is dolgozunk.

Jó volt együtt lenni Beatrix Horváth …és veletek is lányok…